Lelkiismeretfurdalás. Írni kell(ene). Kettőspont mi lesz veled?! Ezen érzések és gondolatok hű társaim az elmúlt hónapokban, mióta az írással szakítottam, akarom mondani inkább szünetet tartok. (Vallomás a Kettőspont író-szerkesztője tollából, hogyan lehet kibírni, alkotás nélkül.)
Messziről kezdem a történetet, de bízom benne, a végére eljutunk a tanulsághoz, vagy valami hasonlóhoz.
Igaz, a népszerű Szinyei Merse Pál kiállítás már réges-rég lezárult, de ha egy kiállítás képei hónapok óta rezonálnak bennem, kijelenthetem, hogy azok nemcsak egyszerűen szépek, hanem hatni képesek. És milyen szerencse, hogy a festő számos híres alkotásához a Nemzeti Galéria állandó kiállításában ma is, bármikor újra elzarándokolhatok! Szóval minden egy vasárnapi múzeumos délutánon kezdődött.
Mi kell(ene) az ihlethez még? Imádom a tavaszt, amikor mezők, erdők, fák és ligetek virágba borulnak, illatoznak. Ilyenkor próbálom elraktározni a képeket, élményeket. És bőszen gyűjtögetem a telefonomba őket fotók formájában, hogy egy kis jókedvet, melegséget csempésszek hideg téli napjaimba, talán feldobjam velük a Kettőspont hírfolyamát vagy akár inspirációi lehetnek egy-egy bejegyzésnek…
Visszatérve a Szinyei-kiállításra, amikor rátaláltam a számos ismerős festménye között a Lila virágos rétre, azonnal nagy hatást tett rám. Nem tudtam ott hagyni a képet, olyan érzésem támadt, mintha én ezzel a látvánnyal már találkoztam volna. Nem a falra akasztott formában, hanem saját emlékeim között, amelyet szerencsémre meg is örökítettem.
Minden tavaszi futás a vidéki határban újabb és újabb meglepetést hoz. A saját fotómon a festményhez hasonlóan szintén lilába öltözött a táj. A falon következő további képek, mint a pipacsos mezők, már ismerősként fogadtak, hisz én magam is megszállottan fotózom, videózom a kora nyáron bólogató piros virágokat. Tájképeihez egytől egyig tudtam kapcsolódni telefonomba gyűjtögetett fotóimmal, de ami ennél sokkal izgalmasabb, emlékképeimmel is. S ekkor már sejtettem, hogy emellett az élmény mellett nem mehetek szó, azaz poszt nélkül.
Be kell valljam, hogy léghajókkal nem szoktam találkozni a futóterepeimen, de valami rejtélyes módon a léggömbök a hétköznapjaimban, a körülöttem lévő tárgyakban fel-feltűnnek. Sokáig nem tulajdonítottam semmi jelentőséget ennek a jelenségnek mindaddig, amíg meg nem találtam a Bomo Artos vázlat füzeteimen – lássatok csodát, léggömbös borításúak – az alábbi idézetet: „Több mint tíz éve a hőlégballon a Bomo Art egyik központi motívuma, ami a művészeti szabadságot, az emberi gondolatok szabad szárnyalásának jelképei.”
S a kiállításon többször is visszatértem Szinyei Merse Pál Léghajó mini festményéhez. Vajon a festőművész is egyetértett volna a fentebb idézett a gondolattal, mikor lefestette ezt a nem hétköznapi repülő járművet? Sosem tudjuk meg. Én mégis szeretek eljátszani azzal a gondolattal, hogy van köztünk egy láthatatlan kapocs. Bármikor a képére nézek, megérint a szabadság érzése és az alkotás vágya, ahogy lehet őt is?!
Köszönhetően amatőr festő barátnőmnek a kedves jelkép mindig velem van az íróasztal feletti polcomon egy reprodukció formájában. Ráadásul, valami isteni sugallat révén, még évekkel a kiállítás előtt vászontáskára nyomva is megkaptam ajándékba. Nagy a kísértés, hogy most elevezhetnénk a művészet giccsesedése téma felé, mégis most hagy maradjak meg szentimentális hangulatomban. Büszkén hordom magammal az alkotók talizmánjaként hőlégballonos batyumat, és viszem hírét Szinyeinek, művészetnek, az írás felszabadító erejének. S talán amíg a léghajó velem van, az íráshoz szükséges munícióm sem fogy el soha. Remélem.
Kettőspont 