Balaton és Duna-Tisza országában minek is panaszkodok, hogy hiányzik tenger! Budapesti nyári estéken a folyóparton ülve a hömpölygő folyam felől a víz illatát hozza a szél, sirályok vitorláznak és rikácsolnak az égen. A tiszakécskei fövenyen a homokot mossa-mossa a siető sárga folyó, a túlparton pedig buja erdő hívogat, legalábbis innen mindig nagy vadonnak tűnik az ott. A magyar tenger, ahova a fél ország elüdül, mert a vitorlásokkal díszített zöld vizénél nehezen találni szebbet-jobbat. A kabócák felköltöztek Tihanyba, s hangjukkal is megidézik a tengert.
Mégis, minden évben elkap a vágyakozás, hogy látnom kell a nagy kékséget, vagy legalább az Adriát. Persze, kibírható a nyár sós víz és a citrusos illatú fenyőerdők vagy kopár szürke-fehér sziklák látványa nélkül… De valahogy mégis minden évben útra kelünk.
Idén Makarskára tértem vissza, abba a városba, amihez első gyerekkori tengeri élményem kötődik. Akkor még nem volt autópálya és a hegyet áttörő alagútból a tengerpartra érkezés. Hosszú szerpentinen vezetett utunk, és minden kanyar után a tengert lestem. Fő ismertetőjegye a tengerparti várost uraló Biokovo, Horvátország második legmagasabb csúcsa. Szerettük volna meghódítani, de inkább felhőkbe burkolózott és nem hagyta magát megközelíteni.
Muszáj volt pár napot eltöltenünk Korcula szigetén is, megnézni öblünket, ahova évről évre visszajárunk. Elsőre mindig meglepő, hogy a francos tenger sós vize csípi a szememet és számat; közben békítően felvet a színére, oly könnyű rajta a lebegés.Felfekszem a lágy hullámokra és nézem a kék eget, a vele érintkező szürke szirteket, lentebb a zöld erdőt és a citrusokat, és hirtelen magával ragad mindenjólvanígy érzés.
A szigeten teszteltük állóképességünket, hogy fel tudunk-e vajon futni a St Juraj kápolnához, ahonnan pazar a kilátás, pláne naplementekor. Elmondhatom, hogy legyünk Makarskán vagy Korculán, mindenhol megéri rászánni egy órát. Fürdőzni a nap utolsó sugaraiban, és töltekezni a vörös-sárga-arany különböző árnyalataiból.
Végül Splitben tettünk egy időutazást. Nagyon megszerettem a várost még a turistahadak ellenére is. A kikötőben horgonyzó 3-4 óceánjáró lerakta egy falunyi emberszállítmányát, akik aztán megrohamozták a látványosságokat. Szerencsére, ha elég korán kelsz, elkerülheted a rohamot, így történt, hogy Diocletianus palotáját ember nélkül fotózhattam. Az ő ókori palotájára rakódott a város, aztán jöttek a velenceiek, és építettek egy mini Szent Márk teret, és mi magyarok is háborúztunk fontos tengerparti kikötőért eleget. Csodálatos egyvelege a koroknak, és mindemellett pedig hangulatos mediterrán város, tengerparti, kikötős pálmafás sétánnyal, pont, ahogy szeretem. Ez kell a megfáradt léleknek.
Kettőspont 