Nem négyet, öt évet vártunk arra, hogy újra tanúi lehessünk az olimpiai megmérettetésnek. A legjobb sportolók összemérik ügyességüket, bátorságukat és erejüket, s az emberfeletti drámák a képernyő elé szögelnek.
Tokió messze van, és élőben szurkoló közönségként az életünket felforgató vírushelyzet miatt egyébként sem lehettünk jelen a versenyeken, mégis minden összecsapásnál különleges erőtér jött létre, és tudtunk a kapcsolódni az olimpia hőseihez. A legelemibb emberi érzések és küzdelmek nézői voltunk, sőt több történt annál, azok részeseivé váltunk. Én töredelmesen bevallom, sírtam győztesekkel és vesztesekkel egyaránt. Velük ízleltem az édes és a keserű könnyeket. És felültünk váltakozó érzelmek hullámvasútjára: átéltünk büszkeséget és boldogságot, tiszteletet és becsületet, csalódottságot, keserűséget és dühöt.
Mit adott nekem az olimpia?
Reményt. Hogy az álmok valóra válhatnak. Reményt, hogy az emberek képesek jók lenni egymáshoz, még akkor is, mikor össze kell mérni erejüket. Reményt, hogy tudunk csapatban működni és egymásért küzdeni.
Hitet. Csak az visz tovább és csak előre.
Könnyeket. Lúdbőrözést. Mikor sikerül az utolsó tus, elsőként érik el a falat, lepereg az idő és a mi csapatunk, sportolónk szerezte a legtöbb pontot. Leggyorsabban halad, legtávolabbra vagy legmagasabbra dob vagy ugrik. Majd egy elemi erejű örömkiáltás tör ki a versenyzőből, és kiszakad az a sok feszültség, amit addig profi módon szelídített. Mindenkinek magának, egyedül kell megbirkóznia a nyomással, versenydrukkal, démonokkal. És végül jönnek az örömkönnyek és a szavak nélküliség.
S mit tanultam az olimpikonoktól?
Küzdeni tudást. Akaraterőt. Hogy mindig fel kell tudni állni. Akár a sport, a verseny, az élet is ugyanúgy csatákból áll. Ellenféllel vagy anélkül, a legnagyobb küzdelem önmagunkkal zajlik. A kudarcok és győzelmek után mégis egy békés egált kell kihozni valahogy.
Hálát. Győzelemmel értékelni azt, amit kaptunk, és azokat, akik hozzásegítettek. Ám még nehezebb hálásnak lenni akkor, mikor vesztes csata van mögöttünk. Akkor kapaszkodónk lehet, ha felfedezzük, hogy mennyi minden adatott meg így is.
Álljon itt néhány idézet, ha valaki még a bűvkörön kívül érezné magát:
„Ott az Olimpia bajnok, Szilágyi Áron! Olimpiai aranyéram a magyar csapatnak. 20 év után! 22 évesen, egy gyerek! Egy gyerek ebben a mezőnyben.” Horváth Mariann 2012 London
„Gyere Egérke, gyere kicsilány, ússzál! Egerszegi Krisztina Olimpiai bajnok!” – Vitray Tamás 1988 Szöul
„Magyarország megvédi olimpiai bajnoki címét! Hát kedves nézők sosem hittem volna, hogy tizenhárom fürdőgatyás férfitől még elsírom magam.” – Hajdú B. István 2004 Athén
Lehet, hogy coelho-i bölcsességek puffogtatásában kezdtem volna? Nézzétek el nekem. Számomra egy életvezetési tankönyv az olimpia, amelynek példatörténeteit az olimpikonon alakítják. Odaadóan figyelek, tanulom tőlük, hogyan lehet tartással és hittel megvívni csatáinkat.
Kettőspont 