Vannak az életben olyan pillanatok, mikor muszáj elővenni egy befőttes üvegnyi boldogságot tudatunk polcáról. Ezért igyekszem bespájzolni mámoros-festői emlékekből. Aztán, ha az élet úgy hozza, pattintom a fedőt, és nagy kanállal habzsolom belőle az édes képeket.
A tetőt letekerve skarlátvörös fények világítják meg arcomat, a Balaton zöldeskék illata és a tihanyi szél csiklandozza orromat. Egy pillanat, ez a töténet nem itt kezdődik! Harmincadik születésnapomra egy jó barátom balatoni naplementés SUPozással ajándékozott meg ismerve sportmániámat. Első kihívásként át kellett merészkednem a hazainak mondott északi partról a laposnak csúfolt délire. Kerestem egy cinkostársat az úthoz. Szerencsére húgom minden közös kalandba benne van, de lehet a nővérek kiváltságát élvezem, hogy a kisebb (többnyire) vakon követ. Szóval leereszkedtünk biciklivel a tihanyi révhez. Onnan átkomopztunk Szántódra, majd megkerestünk azt a szárszói szabadstrandot, ahol naplementében majd deszkára pattanhatunk. Addig hűvös, majd egyre langyosabb söröcskéből merítettünk bátorságot. Nekem voltak félelmeim, hogy az evezős, deszkán egyensúlyozós sport nem hoz majd sikerélményt. Tévedtem.
Ugyan a kezdők szerencséje nem volt velünk, erős oldalszélben és hullámok között kellett megtanulnunk az első leckét, hogyan maradjunk sporteszközön. Eleinte nem szólt másról a szülinapi élmény, mint felmásztam a deszkára, nagy nehezen feltápászkodtam, majd nekiduráltam magam az első evezőmerítésre, és már dőltem is a vízbe. Végül az első félóra meghozta eredményét, és rájöttem az állva evezés csínjára, bár a talpam minden izma görcsölt már a nagy kapaszkodásban. Segítségemre volt az is, hogy elállt a szél. A nap pedig elkezdett leereszkedni a Badacsony mögé. Leírhatatlan az a békesség, amit a tó közepén a vízen állva vagy a deszkán hanyatt megpihenve éreztem. Alattunk, körüttünk a Balaton. A tömött strandok zaja távoli, és csak tesóm meg én uraltuk a vizet, élveztük a nádas hangjait, a tanúhegyet meg a naplementét. Alig tudtunk megválni a filmbeli háttérdíszlettől, mikor letelt az egy óránk. A partra evezve még nem is sejtettük, hogy a java még ezután jön.
Ahogy tekertünk vissza a révhez, hogy elérjük kompunkat, a lemenő nap elérte az északi part magaslatainak vonalát. A lebukó égitest és a balatoni mikroklíma csodás színezőjátékba kezdett. Aranyló sárga és égő piros váltották egymást. Az ég úgy vöröslött, mintha meggyújtották volna a túlpartot, hogy megtaláljuk utunkat vissza, a nagy víz másik oldalára. A kompon hazafele a színek intenzivitása enyhült, és éji lilákba és kékekbe váltott. Mi pedig a Balaton közepén hajózva csodáltuk az égi tüneményt.
Immár feltöltekezve a boldog emlék erejétől visszatekerem üvegem tetejét, és visszateszem az „amiért érdemes élni” nevű polcomra. Milyen jól jön ez majd még!
Kettőspont 